A Julia Fullerton-Batten fényképsorozatát inspiráló történetek messze nem olyan vidámak, mint a Dzsungel könyve. Van, akit az anyja madárként tartott, csiripelt, és a kezével csapkodott, amikor nem értették meg, és van, akinek majmok mosták ki a gyomrát.

Marinát 5 éves korában rabolták el abból egy dél-amerikai faluból, majd a dzsungelben hagyták. Egyszer ételmérgezése lett valami bogyótól, és egy idősebb majom mentette meg: vízhez vezette, és rákényszerítette, hogy addig igyon, amíg hányni nem kezdett. Később összebarátkozott a fiatalabb majmokkal, akiktől megtanulta, mit lehet megenni, és mit nem, hogyan kell fára mászni, kurkászni a társait.

Prava hétéves volt, amikor megtalálták, 31 éves anyjával, és annak rengeteg madarával élt együtt egy kis lakásban. A nő a fiát is házikedvencként kezelte, nem bántotta, rendszeresen etette, viszont nem beszélt hozzá, ezért a fiú a madarakkal kommunikált, csiripelt, és amikor nem tudta megértetni magát, madárként csapkodott a karjaival.

 Memmie a 18. században élt, tíz évig vándorolt a francia erdőkben. 19 éves volt, amikor elfogták, feketén, szőrösen, hosszú körmökkel. Addig békákat, madarakat, gyökereket, nyulakat evett.

A lány gyorsan fejlődött, miután visszatért a civilizációba, volt egy sor gazdag pártfogója, megtanult franciául beszélni, írni, olvasni.

1737-ben a lengyel királynő (aki amúgy a francia anyakirálynő volt), vadászni vitte magával a lányt, aki még akkor is elég gyors volt ahhoz, hogy futva elkapjon nyulakat.

Egy ideig apácaként élt, 63 éves korában, jómódúan halt meg.

A többi történetet a Bored Pandán tudjátok elolvasni.